A Vérrokonok című dráma első két része.
Drámaíró pályázat 2012.
Vérrokonok
Egyfelvonásos, 5 részből álló mű David Raem keze nyomán
Szerzői előszó: A párbeszédek közötti elbeszélő részek, valamint az azok utáni megjegyzések a körülmények pontosabb megismerését szolgálják, bár ugyanakkor kissé elidegenítik a nézőt a cselekménytől. E részek reprezentálásáért a narrátor felelős.
Egy adott jeleneten belüli színpadrendezést az elválasztó csillagozás jelöli.
1. rész
A vihar első cseppjei
„Ez a történet közel sem szól nagy-nagy varázslókról, sem csöpögéssel teli szerelmi szálakról. A megvakulás és ehhez hasonló drámai kellékek – mintha csak egy rossz szappanoperát néznék – halmaza alól pedig abszolút kivételt képez e mű.”
– Ahh! Majd legközelebb elolvasom! – csukta be unottan a könyv ajánlóját Sebastian.
Mint minden tizenéveit taposó kamasz kiskölyköt, a lázongás őt sem kerülte el. Természetes, hogy a gond inkább a rendszerrel volt, mintsem vele. Érthető, hisz kinek van kedve a nyári szünet közepén, értelmetlen kötelező olvasmányokat olvasni, mikor akár virtuális tankcsatát is vívhatunk a szomszéd fiúval?
A rendezetlen szobát, amit a saját életterének nyilvánított körülbelül tegnapelőtt óta, költözésük során telehordta mindenféle kacattal. Abroncs nélküli biciklikereket, egy korhadt faágat, üres italosdobozokat, különféle bizarr játékokat és egy szétfeszített alkargipszet láthatott volna az, aki akkor Sebastian – amúgy is rendetlen – felségterületére lép.
Jogos a felvetés: hol a szülő ilyenkor?! Mindenhol és sehol sem. A baseballsapkás fenegyereknek emberi lény nem parancsolhatott, a többinek meg eleve tilos volt.
– Fiam! Gyere le, de azonnal! – visszhangzott a mennydörgő parancs.
Sebastian beletúrt rövid, zsenge hajába, mint akit most ért el a végzete. Ellenkező esetben talán füle botját sem mozdította volna, viszont most bajban volt. A csukott szobaajtón keresztül is hallatszott, hogy: „Apa” a lépcső legalján áll, és erősen ajánlja a lefáradást.
A tinédzser fiú vett egy mély lélegzetet, majd az ajtó mellett közvetlen kezdődő lépcső legfelső fokára állt.
– Hányszor kell még elmondanom, hogy a garázsban nincs mászkálás? Három hét szobafogság! – üvöltött ingerülten Sebastian apja.
A gyerek megvonta a vállát, majd visszafordult a szobájába.
– Remélem, ebből megtanulod, hogy ahova tilos bemászkálni, oda TILOS bemászkálni!
A mondat erejéig megállt a lázadó kamasz, de háttal, mutatván, hogy nincs hatalma felette senkinek.
– Jaj Fred! Tudod, hogy úgyis be fog menni. Ismered. Ugyanolyan, mint te. De attól még a fiad. Majd kinövi. – simította végig egy gyenge női kéz a mogorva férfi borostáját.
– Tudom.
– Na látod. Hagyd, hogy megkomolyodjon.
– De nem fog! – csóválta a fejét a férfi.
– Ezt meg honnan tudod? – kerekedtek ki Ann szemei a szőke hajtincsek közül.
– Onnan, hogy tudom! A jóelőbb mondtad: olyan, mint én.
– De te is megkomolyodtál, csa…
– Elég! Szívok egy kis friss levegőt.
Rendszerint ez volt a szokás. A szülők összevesztek Sebastianon, így az anya dühösen vagy szomorúan leült tévét nézni, esetleg takarítani kezdett, míg az apa sétálni ment. Mondhatni ez közhely volt a Hait családban. Végül Ann mindig megpróbált leülni és beszélni tizennégy éves fiával. Mondanom sem kell, hogy melegebb volt a viszony kettejük között, sokkal melegebb, mint a jól megszokott apa-fiú kapcsolat.
Sebastian meghallgatta édesanyját, válaszolt is neki – ha muszáj volt –, de közel régóta nem engedte magához. Annek ez borzasztóan fájt, habár sosem mutatta ki a fiú felé. Több éve még csak meg sem ölelhette. Jó éjt pusziról pedig legvadabb álmaiban sem mert fantáziálni.
* * *
Ahogy a nap felocsúdott, s a rózsaszínes pirkadat után az égbolt kékbe fordult, minden és mindenki a jól megszokott napi rutinjába kezdett. Az önműködő reluxák a nap dőlésszögéhez alkalmazkodva csökkentették a házba szűrődő napfényt, pontban 8-kor egy automata kávéfőző 4 adag kávét főzött, ebből kettőt melegen tartott, kettőt pedig 4 másodperc alatt lefagyasztott későbbre.
***TIDIPP TIDIPP TIDIPP***
– Aaaaa... már megint kezd kiürülni a hűtő. –ütött bele hófehér párnájába Ann, a pittyegésre reagálva.
Ekkor meglepetten nyugtázta, hogy Fred nincs mellette. Azt gyanította, hogy egész éjszaka kimaradt, azonban ha mégsem, csak egyetlen egy helyen lehetett…
– Hát te? – rántotta fel a félig csukott garázsajtót a nő.
– Ja, hát én csak…
– Már megint ezt a vackot berheled? Hol voltál az este?
– A kanapén aludtam. Nem akartalak felébreszteni.
Ann szíve nem lágyult mit sem.
– Mikor fogsz végre velünk is foglalkozni? A fiadnak apára van szüksége!
Fred idegesen a karórájára pillantott. Az új szériás Poliss óra az időn kívül beépített mp3 lejátszóval ellátott, hasznos kis ketyere volt. Az aktuális légnyomást, páratartalmat, ebből a feltételezhető időjárást is mutatta, valamint az aznap elégetett összes kalóriamennyiséget.
– Csak még egy hetet adj! Esküszöm, jó apa leszek!
Ann halvány sunyiságot vélt felfedezni Fred mimikájában.
– Rendben! – egyezett bele. – Egy hetet kapsz.
Ebben a pillanatban lépett ki Seb, vagyis Sebastian a garázs melletti ajtón. A szülei közt fennálló feszültséget egyből felmérte. Ezt a 160-as alapintelligenciával bárki akceptálhatta. Az emberi test a 2. évezred közepén már inkább volt csatatér vagy építési terület, mintsem nyugodt, kiegyensúlyozott organizmus. Ekkoriban azon emberek, akik megengedhették maguknak, 24 pár kromoszómával rendelkeztek. Születés után úgynevezett nanobotos infektálást hajtottak végre az újszülöttön, mely annyit tett, hogy több százezer mikroszkopikus robottal fertőzték meg a véráramát, majd azok egy előre beprogramozott utasítás sorozatot hajtottak végre annak útvonalán. Mintha egy megvadult hangyakolónia az ököl nagyságú bolyát a pentagonra cserélné.
Sebastian robotjai másként működtek egy gyártási hiba miatt. Intelligenciája az átlag kétszerese lehetett vagy több. Naponta 8 tábla csokoládét evett meg a főétkezéseken kívül, hogy az őrületes tempóhoz kellő mennyiségű energiát biztosítson legfőbb szervének. Agyának elképzelhetetlenül magas hatásfokából adódott az agressziója és izoláltsága. Különc volt, szinte senkit sem tűrt meg maga mellett. Persze amúgy is kiközösítették, hisz szívesebben járt az él-tudománnyal kapcsolatos előadásokra, mintsem megmászni az osztály ranglétráját az iskolaudvar eldugott helyein, pár THC patronos elektromos cigarettával.
– Átmegyek Royhoz. – közölte tényszerűen Sebastian.
Nem kellett szülői engedély, rendszerint csak egy „vigyázz magadra” dologgal megúszta.
– Most épp hol tartotok? – kiabált utána Fred.
– A slartoizumnál. – szólt higgadtan a tizenéves gyermek, mintha mindenki értené, miről van szó.
Seb rendszerint fantázianevekkel látta el az egyes találmányait, vagy azok létrehozásának egyes fázisait. Fred szomorúan bólintott a slartoizumra, s arcán a
felismerés halvány fénye ragyogott. A fiú apja mindig megkérdezte – ha Seb Royhoz ment át –, hogy azon a napon épp mi van soron. Fred pedig minden alkalommal úgy tűnt, tényleg érti, amiről fia beszámol. Ez Ann-nek nagyon is feltűnt… de nem tudta hova tenni magában. Úgy vélte, biztos csak jó fényben akar mutatkozni a fia előtt.
2. rész
A jövő, mely a múltat okozza
Pontosan 7 év telt el a slartoizum óta. Azóta, amióta Sebastian egyik családtagját sem látta. E fedőnév a Royyal való szökésük kódja volt. A közelben lakó srác, Roy volt Sebastian egyetlen barátja, de a világegyetem egyedüli és kiváltságos egyéne is, kit képes volt maga mellett huzamosabb ideig is elviselni. Ráadásul kölcsönösen jól szórakoztak egymás társaságában.
Roy 3 hónappal volt idősebb Sebastiannál. Közösen terveltek ki mindent, és együtt hajtották végre, lehetett szó bármiről: egy jól kifundált ördögi tervről, egy találmányról vagy szökés otthonról… bármi.
A szemüveges, kapafogú szomszédfiú férfivá érett, és amilyen szépségbeli hátrányokkal indult, olyan előnyöket kovácsolt abból a húszas évei elejére. Meglepően nagy érdeklődést mutattak felé a nők, és viszont. Sebastian ezt vérlázítónak találta, képtelen volt elfogadni, hogy ez teljesen normális. A nőkben az ellenségeket látta, kik szét akarják szedni életre szóló barátságukat.
Senki sem tudja – talán tényleg így alakult volna –, de ezt a kékszemű lángész sosem hagyta. Jobban féltette Royt a nőktől, mint kutya a kedvenc játékát a vadidegen emberektől.
– Na hogy állunk? – kérdezte Seb.
– Apád tervrajzai alapján mindent elvégeztem. Valószínű működni fog! Az apád egy zseni, Seb!
A fiatal férfi nem reagált semmit.
– A katalizátorokat fel kell tölteni, különben nem tudunk lyukat égetni a tér-időben! Majd én azt megcsinálom, addig a mágneses tér-diffrakciós modellezést töltsd be! – utasította munkára Roy.
– Rendben! Az ernyő felfogja a Hawking-sugárzást?
– Még nem… a mesterséges feketelyuk nem jött létre a kabinban.
– Na várj! – lökte arrébb Sebastian Royt.
Néhány gomb megnyomása után a szoba, amelyben álltak, pulzálva remegni kezdett, egyre erősebben.
– Az elemek a helyén! Vidd Trixie-t a port-kabinba! – kiáltotta Sebastian, majd elhajtott egy legyet a gépezet paneljéről.
Trixie, a nőstény tengerimalac, akarata ellenére vált az első időutazó állattá. Valószínű tiltakozott volna, ha szerencsétlen felfogja mi is történik vele… és természetesen képes lett volna a beszédre.
– Na, most? – kérdezte Roy.
– Várunk! A féregjárat megnyílt, a feketelyuk nagyjából 500-600nanométer átmérőjű lett. Tehát gyors fejszámolás alapján… körülbelül 1 perccel küldtük előre.
Egy feketelyukat generálni borzasztóan veszélyes, pláne, ha egy féreglyukat irányítunk a magjába, mely megszakítja a tér-idő ember által elképzelhető formáját. Sebastian mégis mindent a kezében tartott.
Kicsivel később egy apró féregjárat jelent meg a szobában, melyen keresztül Trixie megjelent. Aztán még egy Trixie is feltűnt. A két teljesen megegyező tengerimalac egy és ugyanazon házi kedvenc volt egy időben, két helyen.
– Na várjunk csak! – morfondírozott Sebastian borostáját vakargatva.
– Őőő… nem csak egy Trixinek kéne lennie? – csodálkozott Roy.
– De! És tudom is, hogy miért… mert leteszteltük a másik funkciót is.
– A visszaküldést? Micsoda? – értetlenkedett Roy.
– Várj, menjünk inkább tévét nézni. – vetette fel az ötletet agyafúrtan a szőke hajú férfi.
– Részemről oké.
Ahogy Roy kimondta, és a gondolat realizálódott az elméjében, Trixie kettő bumm… tovább osztódott.
– Ahogy sejtettem!
– Az anyját! Ha nem szándékozzuk visszaküldeni attól még létezni fog ezen a síkon, és ha újra küldjük az időben, akkor …
– Akkor a másolat másolata képződik. – vágták rá egyszerre.
Abban a pillanatban Trixie kettő eltűnt, mint egy varázscsapásra.
– Na jó… Kezdem úgy érezni, hogy a dolgok kicsúsznak a kezünkből!
– Én is úgy érzem, Roy… Hagyjuk rá mára. Gyere, igyunk valami cukrosat!
* * *
Két nappal később érdeklődés hiányában a gépezetet elkezdték lebontani. Ez köszönhető volt Roynak, ki Sebastianon, pontosabban a nőkkel való viszonyán változtatni akart.
– Ez rossz ötlet. Vonzódom ahhoz a lányhoz, de…
– Semmi de, Sebastian! Menj oda hozzá.
– Ugyan. Nézz rá. Világi lány, én pedig egy idióta vagyok a szemében. Ha elmondanám neki, mit csináltunk tegnapelőtt, biztosan kinevetne, de legalábbis megszállottnak nézne.
– Mert nem vagyunk azok? – nevetett fel Roy. – Inkább fogd be, és húzz oda a csajhoz!
A lány haja égszínkékre volt festve. Szomorúan ült a Zöldellő liget pázsitján, mintha épp vigaszra vágyna egy olyan alaktól, aki szépsége miatt mindig félt odalépni hozzá.
– Őőő… szia…
– Szia. – válaszolt unottan a lány.
Sebastian agyán átfutottak az infók. Gyorsan felmérte a helyzetet.
„Karkötő a balkezén. Zsebkendőt szorongat. Távolba mereng és a szemeit kisírta, mély lelki fájdalom… Egy ilyen típusú személyiségtől egyáltalán nem várt az ilyen helyen való időzés. A dolgok egyértelműek: melankolikus jelen pillanatban, 93.962%-k a szakítás valószínűsége.”
– Elhagyott a barátod? – kérdezte Seb.
A lány ismét magába zuhant.
– Tehát igen. Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Van valami, amivel kedvedben járhatnék?
– Hagyj magamra, légy szíves.
A segítőkész emberek gyakran találják magukat ilyen szituációban. Aki nem rendelkezik elég empátiával és meggyőzőkészséggel, az gyorsan felsül. Sebastiant felháborította a visszautasítás, mivel ő csak jót akart.
– Mi volt a baj? – tette fel a kérdést Roy.
– Hagyjuk…
Sebastian meg sem állt hazáig. Úgy gyalogolt, mint aki 3 csomag extra energiakapszulát vett be. A bal alkarcsontba ültetett személyi HIDCS – Human Identity Device & Controlling System – először csak figyelmeztette, utána automatikusan bírságolt, amikor piroson gyalogolt át.
– Sebastian Hait. Felszólítom, hogy a törvény betartása minden állampolgárnak kötelessége Sunrise városában. Amennyiben figyelmen kívül hagyja ezt a felszólítást, önért küldünk egy járőr egységet, mely bekíséri önt a legközelebbi őrsre. Ha nem hajlandó az együttműködésre, az egység pallosjogra hivatkozva akár kényszerítheti is önt. – Szólalt meg a hang a fejében, majd egy „Maradék szabálysértési kreditjei: 0.” feliratot látott maga előtt.
A kapun belépve a műhelybe rohant, amolyan ”menedéket” találni a világ gondjai elől. Az időgép bontása félkész állapotban volt, se ő, sem Roy nem gondolta úgy, hogy egyáltalán képes működni.
– No lám. Ez meg hogy az ördögbe esett ki? – vakarta meg fejét Seb, miközben felvette a földről az alkatrészt.
A hiányzó tárgy, a port-kabin egyik fontos alkatrésze volt, amelyet egy felnőtt férfi is csak leguggolva, és a gépezet testébe behajolva tudott az egyébként Trixie-nek szánt kabinba helyretenni.
Sebastian elfelejtette leállítani a gépezet energiaellátását – habár ez még önmagában nem lett volna probléma –, így amikor az egységet a helyére illesztette, az felfújódott és szikrázva túlfeszültséget generált, mely elegendőnek bizonyult az időgép működéséhez.
Sebastian kiugrott a félig-meddig darabokban lévő gép fülkéjéből, majd az ajtó irányába vetődött.
„Nem kellett volna bein… tényleg! Jó ég, úgy hagytam a kapcsolót! Na nem baj. Elvileg nem robban fel.” – elmélkedett Sebastian.
Ebben a pillanatban rázkódni kezdett az egész ház. Sokkal jobban, mint Trixie első utazása előtt.
- Hol vagy Roy? Gyere gyorsan! – kiabált, de választ nem kapott, mert úgy a parkban hagyta szegényt, hogy akkorra még nem ért haza.
Sebastian megpróbálta elvonszolni testét, mindhiába. A féregjárat kiszabadult a bizonytalan méretű feketelyuk belsejéből, majd elnyelte a földön fekvő férfit, mint amikor egy apró bogarat dobunk az örvénylő lefolyóba.
* * *
A huszonéves zilált külsejű férfi az aszfalton feküdt eszméletlenül, amíg egy arra járó taxi rá nem dudált.
– Húzz már arrébb! – förmedt rá ingerülten a sofőr.
Sebastian feleszmélt, majd körbenézett. Néhány tárgy az ő idősíkjából vele együtt érkezett, melyek szanaszét hevertek az úttesten. A belvárosban tért magához, s hajnaltájt járt az idő megállapítása szerint.
– Naaa! Mi lesz? Kotródj már odébb! Átgázoljak rajtad vagy mi a szösz?
Mint akit meglőttek gyomortájékon: meghajolva húzódott az út szélére Seb. Egy fának támaszkodva a szokásos eszmefuttatásába kezdett. Rászakadt a hajnali város halk üvöltése. Még a fű se moccant, szélcsend volt. Némi szirénaszó visszhangzott a távolban, azon kívül csak a túloldali trafik neoncsöve búgott, mint az éji bogár. Míg odaért, hangosan gondolkodott magában:
„Az időeltolódás érthető. Remélem nem utaztam túl sokat előre… vagy akár vissza. A lehető leghamarabb meg kell találnom Royt.”
A fotocellás ajtó kitárult előtte, majd az ajtó mellett álló robotszolga üdvözölte őt.
– Jó estét. – köszönt előre Sebastian az eladónak.
– Estét…
– Meg tudná mondani, melyik évben járunk?
– Tán magát a fejére ejtették? – hajolt közelebb tágra nyílt szemekkel.
A bajszos öregember körülbelül a 140-edik életéveit taposta. Az egyik szeme helyén egy robot implantátum éktelenkedett, mely fürgén kutatott apró "hibák" után, melyet egy piti tolvaj általában akaratlanul is elkövet.
– 2497 van.
Jelképesen összeomlott a világ Sebastianban. Nagyjából 23 évet utazott vissza az időben.
– És a hónap?
– Szeptember van fiam. 15-e.
A boltvezető hangja ellágyult, amint rájött, hogy a vele szembenálló férfi teljesen ártalmatlan.
„Az vicces” – gondolta magában Sebastian, majd olyan fejet vágott, mint amikor valakinek nevetséges összegű fizetésemelést adnak. – „Jövőre fogok megszületni.”
