Vérrokonok 4. rész

4.  rész

Arccal a föld felé

Az idő pegazusa elvágtatott terebélyes szárnyain, így Fred és Ann felett is eljárt az idő. Összeházasodtak, a kis Sebastian pedig egyre jobban kezdett önmagára hasonlítani. Már 5 évesen lázongani kezdett – persze ez amúgy is természetes ebben a korban –, mégis volt a fiatal Sebastianban valami más, különleges és megmagyarázhatatlan. A pillantásaiban leginkább. Az embert ösztönösen elfogta a félelem, ha abba a bizonyos mélykék szempárba nézett, amolyan: ”jobb vele nem ujjat húzni” érzés volt ez. Mindig egymaga játszott, sosem közösködött.

Az általános iskolai évek semmiben sem különböztek. Fred tudta, hogy Sebastian az általános iskolai tanulmányainak vége felé fog elszökni otthonról, így ehhez mérten igyekezett visszatartani fiát, aki saját maga. Ez a nap ugyanúgy eljött, mint anno.

–        Fiam! Gyere le, de azonnal! – kiabált Fred.

Sebastian a lépcső legtetejénél megállt, onnan hallgatta apját.

–        Hányszor kell még elmondanom, hogy a garázsban nincs mászkálás? Három hét szobafogság! – üvöltött ingerülten.

A gyerek megvonta a vállát, majd visszafordult a szobájába, ahogyan azt ő is tette annakidején.

–        Remélem, ebből megtanulod, hogy ahova tilos bemászkálni, oda TILOS bemászkálni!

A fiatal Seb bevágta maga mögött a szobájának ajtaját.

–        Jaj Fred! Tudod, hogy úgyis be fog menni. Ismered. Ugyanolyan, mint te. De attól még a fiad. Majd kinövi. – simította végig Ann a borostáját.

–        Tudom.

–        Na látod. Hagyd, hogy megkomolyodjon.

–        De nem fog! – csóválta a fejét a férfi, s közben csak arra tudott gondolni, hogy holnap megszökik a fiatalkori énje.

–        Ezt meg honnan tudod? – kerekedtek ki Ann szemei a szőke hajtincsek közül.

–        Onnan, hogy tudom! A jóelőbb mondtad: olyan, mint én.

–        De te is megkomolyodtál, csa…

–        Elég! Szívok egy kis friss levegőt.

Sebastian Hait, aki 21 éves korától fogva Fred Haittá változott, búsan kóricált Sunrise városában. Bolyongott, nem találta helyét az egyre inkább kietlennek és idegennek tűnő világban. Amint a spiritusz elvesztette hatalmi harcát a lábbal szemben, Sebastian megpihent a Zöldellő liget egyik padján.

„Holnap szombat reggel. A Slartoizum elkerülhetetlen. Elvégre megpróbálhatom magamat lebeszélni az egészről, bár felesleges lenne. Úgysem hallgatnék magamra. És mi lenne, ha elmondanám neki, hogy én ő vagyok? Nem… Isten tudja, milyen kimenetele lenne. Kinevetném magam, bolondnak titulálnám… vagy még jobban elszöknék, hisz akkor azt hihetném, hogy rájöttem a Royyal folyó munkálatokra. Áhh, túl bonyolult, és ha másként alakul, akkor nem lesz esélyem a megállításomra.”

Fred egészen estig gondolkodott a megoldásra várva. A szél gyengéden fújta ingjének gallérját, ahogy a lámpafény alatt üldögélt. A park szinte teljesen kiürült, csak néhány romantikára vágyó pár lézengett fel s alá.

–        Ha megakadályozom a Slartoizumot, nem foganok meg, tehát meghalok. Azonban, ha saját kezemmel vetek véget az életemnek, akkor is. Melyik a jobb Sebastian? – motyogott az orra alá halkan Fred.

Végül arra az elhatározásra jutott, hogy a folyamat akkor ér biztosan véget, ha saját kezűleg intézkedik.

A szél egyre erősödött, ahogy ballagott, mintha csak a változás szele fújna. Néhány kóbor macska kergetőzött mögötte.

–        Macskák? Ők lennének a kíséretem? Hol vagy Roy? Hol vagy, mikor szükségem lenne rád.

Sebastian egészen a régi házig sétált, ahol annyit beszélgettek, játszottak és komoly álmokat szövögettek. Nehéz szívvel lépett fel az első lépcsőfokra. Torkába gombóc szorult, szíve össze-vissza kalapált, de végül megnyomta a csengőt.

–        Igen, ki az ilyen későn? – szólt ki egy női hang.

–        Roy Godwinhez jöttem.

–        Áh! Maga az? – nyitotta ki a bejárati ajtót egy barna hajú nő. – Talán valami rosszat csinált, Mr. Hait?

–        Nem. Épp ellenkezően. Szeretnék neki megköszönni valamit.

–        Rendben. Mindjárt leküldöm.

A tizenéves Roy leszaladt a lépcsőn.

„Még mindig olyan, mint amilyennek emlékszem rá.” – Fred szívét kifacsarta a látvány.

–        Jó estét Mr. Hait.

–        Szia! Gondolom, meg sem ismersz.

–        De. Megismerem Mr. Hait.

Fred szomorú képet vágott.

–        Örülök, hogy megismerhettelek barátom!

A férfi hirtelen magához ölelte a gyereket, mint ahogyan egy bajtárs a másikat a háború végeztével. Természetesen ezt a fiatal Roy nem tudta mire vélni. Elköszönt, majd visszaszaladt az emeletre.

Sebastian, vagyis Fred végképp elkeseredett. Az ajtó nyitva maradt mögötte, ahogy megindult a belváros irányába.

„Csak egy pillanat lesz. Megteszem, és vége az egésznek. Anyám is talál mást, s boldogan éli le az életét. Boldogság vár mindenkire, kiknek megkeserítettem az életét. Csupán egy vagyok a sok közül, de a sok között az egy, ki másabb. Áldott egy átkot kaptam véletlenül. A sorsom így végeződik majd, hullaként az aszfalton.”

Nagyjából háromnegyed óra múlva Fred egy irodaház tetején állt. A mélység tátongott alatta, hívogatta, ízlelgette láthatatlan nyelvének fuvallataival.

–        Viszlát Ann! Viszlát Roy! Viszlát én. – vitte le hangjának erejét a végén.

Mikor épp rugaszkodott volna el, hogy levesse magát a mélybe, eszébe jutott egy gondolat.

–        Várjunk! Ha megölöm magam, én meghalok, de a fiatalkori énem tovább fog élni. Valószínű újra és újra ez játszódik le az idősíkon. Már kezdek beleőrülni, hogy apám, vagyis én, ezt már régen végigcsináltam, ami most a jelen számomra. Hehh… az ember szinte beleszédül.

Fred azzal lemászott az irodaépület tetejéről, majd hazáig futott. Boldogsággal töltötte el, hogy a dolgok új megvilágításba kerültek. Halványan tündöklött a remény csillaga, hogy talán van más kiút, s neki sem kell tintapacaszerűen az aszfaltra kenni magát.