Vérrokonok 5. rész

5.  rész

Oly közel, s mégis távol

Az események persze előre meg vannak írva az idő síkjában. Hóbortos vég lett volna Sebastian részéről, ha Isten – mint egy rossz kisgyerek, aki hangyákat mészárol –, szétmaszatolja hatalmas ujjával az utcakövön. Az, hogy nem így történt, Sebastian ragyogó elméjének köszönhető.

Hajnaltájt ért haza. Ann is és Sebastian is aludt még. Leheveredett a nappali kanapéjára, betakarózott, de aludni képtelen volt. Tudta, hogy ez az a reggel, amikor minden elkezdődik. Nem hagyta nyugodni a tény, nem hagyhatta, hogy minden ugyanúgy folytatódjon, mint azelőtt. Néha saját magán nevetett, miszerint: ha eddig körbe-körbe járkált, de mindig ugyanaz ment végbe, akkor most valamit másként kell csinálnia, mint eddig.

„Mi az a gondolat, amit ezelőtt sosem találhattam ki? És ha rosszul választok, mert amiről úgy gondolom, hogy a helyes megoldás, valójában az is pont ugyanígy végződik?”

Sebastian dühöngött tehetetlenségétől. Kikelt az ágyból, járkált, kávét ivott, de épp úgy, ahogy élete, ő maga is csak ugyanazt ismételgette.

„A játék akkor a legnehezebb, ha saját magát kell legyőznie az embernek. Jó kis fejtörő feladvány mondhatom! Mintha az ember saját maga ellen sakkozna. Az ellenfél tudja minden lépésünket, nekünk mégis valami újjal kell előrukkolnunk… De várjunk csak! Az öngyilkos elméletem hibázott, ez bizonyos, hacsak nem… EZAZ!”

A kamaszkori önmaga felébredt azon a csodálatos szombat reggelen, s épp rajtakapta anyját és az apját a veszekedésen, ahogy az lenni szokott. Fred reménykedve rákérdezett, hogy hol tartanak, hátha valami változott.

–        A slartoizumnál. – hangzott a kegyetlen válasz.

Fred amint kitalálta világmegváltó gondolatát hajnalban – már ami a saját világát illeti –, azonnal nekilátott az időgép újraépítésének. Tudta, hogy bármilyen módon elpusztítja a Roy által épített gépezetüket, fennáll a veszélye, hogy Roy újra megépíti azt, vagy esetleg Sebastian saját maga találja fel később, géniusz agyának jóvoltából. Az egyetlen megoldás az volt, hogy egy olyan időpontra utazik vissza, ahol még nem késő, Sebastian, vagyis a fiatal önmaga még nem értesült az időgép megépíthetőségéről, sem annak tervrajzairól.

„Csak egyet nem értek. Ha mindig apámtól szedtem az időgép tervrajzait, ki volt az első valódi én, aki megépítette azt? Mindegy. Bármiért is alakult így, most a jelenlegi helyzettel kell törődnöm!” – elmélkedett Fred.

Másnapra Sebastian eltűnt. Ann mindenhol kereste, a rendőrséget is kihívta. Fred persze csak az időgépen dolgozott, hisz semmi egyéb nem számított.

–        Fred Hait! Nem érdekel semmilyen kifogás, azonnal el akarok válni! Felháborító, hogy a fiad eltűnt, te pedig úgy teszel, mintha minden rendben lenne! Azonnal menj, és keresd meg! – Ann szemei úgy villogtak, akár Cerberus szempárjai.

„De ha egyszer minden rendben van? Vagyis rendben lesz?” – válaszolt magában Fred.

Egy héttel később az időgépet újraépítette Fred, persze ekkorra Ann már hírül sem volt. Egyedül az üres házban, maga alatt üldögélt a nappali kávébarna szőnyegén. Ült, nem mozdult, szinte még levegőt is alig vett, csak bambán nézett előre. E különös állapotából egy pislogás zavarta meg. Szemeit elöntötte a könny, mert úgy kiszáradt.

–        Na gyerünk! – kelt fel a földről sebesen.

Az időgép természetesen hibátlanul működött, amit egy zseni keze nyomán elvárhat az ember. Pontos számítások alapján Fred egészen 9 éves koráig ment vissza.

Az iskola előtt várta. Kissé ideges volt, az elkövetkezendő esemény miatt.

–        Szervusz fiam! – köszönt rá az osztálytársai előtt.

–        Apa? Hát te?

–        Ma én jöttem érted.

–        De jó! Ez nagyszerű! Elmegyünk fagyizni? Mondd, hogy igeeeen!

–        Elmegyünk… Sebastian… elmegyünk. – Fred torkába ismét gombóc szorult.

Vakon bízott a fiú benne. Ekkor is lázadó volt, de örült az apjának. Talán mert az élet, a tér és az idő kusza szálai végre kioldódnak? A lélek tudat alatt sejti, hogy nyugalomra talál a túlvilágon? Esetleg tényleg csak azért örült ilyen meglepő módon Sebastian, mert az apja sohasem foglalkozott vele, mikor mégis apára lett volna szüksége? A válasz bizonytalan.

–        Apa, nem is erre van a fagyizó.

–        Új helyre megyünk fiam.

–        De jó! – nevetett a fiatal Sebastian.

–        Egy elhagyatott helyen fogunk keresztülmenni. De ne félj, minden rendben lesz. Vigyázok rád.

A kisgyerek kedve alábbhagyott, de bízott az apjában.

–        Erre fiam. Bújj át a rácsok alatt.

A roncstelep hangulata kiült Sebastian arcára. A rémült kisgyermek félt, de apját vakon követte, egészen a legközepéig.

Fred ment elöl, mígnem megállt.

–        Apa?

–        Idáig jöttünk, fiam.

–        De itt nem kapni fagyit. – szomorodott el a gyermek.

–        Tudom. Gyere ide.

A kis Sebastian odafutott apjához, vagyis az idősebb önmagához. Fred, mintha egy lassított felvételt nézne, úgy látta Sebastiant. Ahogy szaladt a gyermek, csak arra tudott gondolni, hogy mi van, ha ezzel sem lesz vége? Mi van, ha erre is gondolt ezelőtt mindig, s minden ugyanúgy folytatódik? Mi van, ha nem sikerül, vagy nem lesz elég lelkiereje, hogy megtegye az elkövetkezendőt? Csak reménykedett önmagában. Semmi másra nem vágyott soha életében jobban, minthogy vége legyen az egésznek. Szemeit lecsukta, vett egy mély lélegzetet, majd Sebastianért nyúlt.

–        Áááááh! – kiáltott fel a kis Sebastian, amikor Fred elkapta a torkát.

–        Bízz bennem, mint mondtam. Én te vagyok! Jobb lesz így mindkettőnknek. Visszamentél az időben, és a saját apád lettél. Én te vagyok Sebastian. Ugyanazok a személyek vagyunk. Én nem vagyok a te apád. Érted?

Persze válasz nem érkezett. A 9 éves Sebastian egyébként sem nagyon értette volna meg a helyzetet, de így meg aztán pláne.

Apró teste próbált védekezni, levegőhöz jutni, de képtelen volt. Kétségbeesett, kudarcra ítélt próbálkozások sorozata volt csak. Tátogott, hogy hátha levegőhöz jut, ám az, amilyen közel volt, oly távol is.

Ahogyan a kis Sebastian haláltusája a végéhez közeledett, úgy Fred élete is. Az oxigénhiány következtében a kép, mi szeme elé tárult, s mit agya még felfogott, fehéredni kezdett. Erős fényt látott, valami távoli ragyogást, mely szavak nélkül hívja magához.

Ahogy erőtlenedett, egyetlen mondat hagyta el utoljára ajkait:

–        Halj már meg! – mormolta könnyes szemmel a felnőtt Sebastian.

A gyermeki test, mint egy kártyavár, lágyan a földre omlott, saját, gyilkos kezei közül. Végül Fred is összeesett, majd érthetetlen módon a teste hirtelen a semmibe foszlott.

Halottak voltak mindketten. Ő is és ő is, bár csak a kis Sebastian teste feküdt a porban.

-vége-