A Szerencsejátékos 1. rész

A szerencsejátékos

Grattan street, Los Angeles, California, USA

Ahogy Héliosz végigkente napsárga festékkel Los Angeles városát, a Grattan street egyik magas épületén két férfi körvonalazódott ki.

-          Na? Ugrunk? – kérdezte egyik a másiktól.

-          Hisz alig ismerlek még. Csak egy talpig kikent ficsúrt látok, semmi mást, aki csütörtök reggel vadidegen hajléktalanokat szólongat le és invitál egy baráti öngyilkosságra.

-          Végül is… most már mindegy!

-          Figyelj komám! Tudom, hogy kár belém, de nem adnád nekem a kajád végét? Nem akarok éhesen meghalni, egész életemben éheztem. – a hajléktalan öregember keze megremegett a levegőben, mintha magáért az életért nyúlt volna.

-          Persze, fogd csak. Belém már úgyis kár.

A hajléktalan férfi – ahogyan a varjak szállnak egy bűzölgő tetem foszladozó bensőségeire – rávetette magát a friss zsömléből készült szendvicsre.

-          Hogy is van ez akkor Hector? Nekem világéletemben nélkülöznöm kellett, a családot, a barátokat és mindennemű dolgot, ami a pénzhez szorosan kapcsolódhat. Börtönben is ültem. Se kutyám, se macskám. A lábam kétszer is elfagyott, s a nők meg… nagy ívben kerültek. Sosem volt semmi szép az életemben, de te miért? Mi késztet egy ilyen tehetős és sikeres fiatalembert az öngyilkosságra? Más szívesebben élne, kit akár egyszer is hazavártak. Vagy mondjuk egy csecsemő, ki halva született. Az ő szülei bármit megadnának, csak hogy gyermekük azt birtokolja, amit te: az élet szikráját.

-          Tehát kíváncsi vagy? Rendben, akkor elmondom! Minden 1981 tavaszán kezdődött…

Addikció

Hector másnaposan ébredt a tegnap esti mulatozásból. Ahogy kitámolygott a lerobbant fürdőszobába, a szakadó tapéta és a hulló csempe között a borgőzös hajnal, mintha izzó szegeket nyomott volna a fejébe. Ez a tegnapi nyereményének volt köszönhető, mely közel 100 dollárra rúgott. Ezt az összeget egy pókerkártyás játékgépből csapkodta ki, majd verte el a teljes összeget italra a cimborákkal. Ritka alkalmak egyike volt, hogy Fortuna a kegyeltjévé fogadta Hectort, ám a fiatal férfi ilyenkor is rendszerint arcon köpte az istennőt, mivel a költségvetés mindig deficites lett. Természetesen a nyeremények összege, majd azok ötvenszeres szorzatának eredménye sem volt képes hajazni, az addig ráköltött bankjegyek teljes értékét.

A pénzhez való viszonyát az otthonának nevezett lepukkant lakókocsi is tükrözte. Itt tengette mindennapjait, s amint pénz állt a házhoz, azonnal rohant sorsjegyet venni, kísérteni a sorsot vagy a közeli kocsmába játékgépezni, esetleg egy lottózóba, újabb ”szerencsés szelvényt” feladni, amely biztosan nyerni fog!

-          Mégis mi a francot képzelsz te magadról? – vágta arcon élettársa Hectort. – Karonülő csecsemőnk van, ha nem vetted volna észre seggfej, te meg a rohadt szelvényre költöd a pénzt, amikor nincs mit ennünk?

A nő haja hosszú, hullámos, barna színű volt, melyet egy piros alapon fehér kockás kendő fogott össze. Egy utolsó nagyot szívott a szájában csüngő cigarettából, majd elnyomta azt a barna égéspöttyöktől tarkított konyhapulton.

-          Egy lakókocsiban nyomorgunk, egy hete nem fürödtem, cigink is alig van! Mondjuk, ezt még elviselném, de hogy az összes segélyt elköltötted máris? – a narancssárga rúzs, és a szépen ívelt női szájból kiömlő füst bizarr képet nyújtott.

-          Nyugalom baby! Nyertem! 100 dolcsit!

-          És? Hol a pénz? – dobogott a lábával Kate.

Hector arcára fagyott a mosoly. Lassan elernyedtek borostái, majd felelt a kérdésre:

-          Elittam. Nézd! Megünnepe…

-          Nem érdekelnek tovább a szarságaid! Elegem van belőled! A gyereknek ennie kell és nekem is!

A nő összecsomagolt, fogta a holmiját és eltűnt.

-          Kate!

Hector felnevetett, tudván, hiába kiabál utána.

-          Hülye liba… amúgy is csak a gond van veled! – hagyták el keserédes szavak alkoholtól bűzölgő fogsorát.

A borostás férfi lehiggadt, s hirtelen a nyugalom szigetén érezte magát.

-          A héten már harmadjára csinálod ezt… – dünnyögött az orra elé, miközben a kanapéra huppant.

Persze azt hitte, Kate megint visszajön. Várta és várta mindhiába, de a nőnek se híre se hamva nem volt. A gyerekről meg aztán nem is beszélve…

Mikor végre felfogta, hogy élete kilátástalan, s a mosdókagylóba vizelő patkányon kívül senkije sem maradt neki, úgy döntött: ideje feladni.

„Hol lehet már ez az Istenverte nő?! Lehet, hogy tényleg elhagyott? Bár meg is értem… Megrémült.” – Hector gondolatai, ahogy a falakon viharzó pókok, úgy cikáztak elméjében.

-          A fenébe is! Ez így nem élet! Megyek és kinyírom magam! – duhajkodott. - Igen… itt is van… NYÍLJ MÁR KI!... ez az… gyertek a papához kis piruláim… dögölj meg te szaros ajtó!!! – Hector csörtetett, mint egy feldúlt bika. – Nincs víz? Remek! Na, mindegy…

Ahogy a borostás, kritikán aluli kinézetű férfi torkában eltűnt egy marék, ismeretlen hatóanyagú kapszula, azon kezdett munkálkodni, hogy halálát illetően biztosra menjen.

Az egyik fiók ajlában matatott, majd a konnektorba dugta a fémesen csillogó, hosszú tárgyat.

-          Eheheeeeeezzzzaaaaazzzzz! VÁÁÁÁHHH!!!

A fizika tette a dolgát, s az áram végigvágott a szegen.

-          Ahh… a tökömig lezsibbadtam! ÁÁággghhhhh! Na, mégegyszer! ZZÁÁÁÁÁÁÁHHH!

Csönd lett… Hector a padlón feküdt… Halála várható volt, nem okozott önmagának sem csalódást, sem meglepetést. Holtan feküdt a piszkos linóleumon.

Nagyjából másfél perc telhetett el, mikor egy előreláthatatlan, nem várt dolog történt.

-          Mi… Mi van? – nyitotta ki a szemét Hector. Füle úgy zúgott, mint aki mellett egy ágyú csattant el. – Mi az, hogy…?

Hirtelen heveny hányásban tört ki, mivel az öngyilkosságra szánt kapszulák mindegyike retúrjegyet váltott a szervezetébe.

-          Az Istenit!

Ahogy feltápászkodott, dülöngélve az ajtó felé indult kábultan. Nem lehetett több hat lépésnél, de amit csak lehetett levert a konyhapultról, ráadásul belekapaszkodott a sütőajtóba, az pedig lenyílt, s ennek okán esés közben felrepedt a homloka.

Ahogy kivágta az ajtót, egy telefonon beszélgető nő elé toppant, aki azonnal mentőt hívott rá.

Tucatnyi vérvétel, antibiotikumos kúra, egy gyomormosással beljebb, Hector két nap után elhagyhatta a kórházat. Első útja természetesen a sétálóutcára vezetett. Már alig várta, hogy szenvedélyének hódolhasson. A szakadt és igénytelen ruhája épp a koldulás neves alkalmához volt illő, így nekilátott e lélektisztító folyamatnak.

A tér szökőkútjából ivó galambok csaptak egyet szárnyaikkal, ahogy egy szőke kisfiú feléjük szaladt botladozva. A második szárnycsapásukra, már meg is volt a kaparós sorsjegyre való. Az emberek, mintha kérés nélkül, önszántukból adták volna a pénzt. Egy gyönyörű-szép fűzfáktól és romantikától túlburjánzott tér szomszédságában állt a közért, ahol nem kevesebb, mint 9 kaparós sorsjegyet vett, plusz egy szelet csokoládét reggeli gyanánt.

Hatalmas megdöbbenésére a sorsjegyek mindegyike nyert. Gyors fejszámolás után feleszmélt, hogy a különböző nyereményeket összeadva pontosan 542 dollárt nyert a sétálóutca díszburkolatán kaparászva.

Megfagyott benne a vér, mert egyszerűen nem hitt a szemei által mutatott képnek.