Első prózám, mely levél formában íródott 2009 májusában. E mű első helyezést kapott a középiskolások prózaíró versenyén - az Alexander c. prózával karöltve.
Egy régi levél
Tiszteletem Atyám!
Az Úr 1099. évében írom e levelet.
Mikor Jeruzsálembe értem, rossz érzés fogott el. Visszagondoltam a családomra, rátok és az ivócimborákra. Fogadalmat tettem, hogy ebben a csatában úgy harcolok majd, mint hajdanán a spártaiak. A bajtársak és a hadvezér szerint Jeruzsálem nagyon fontos a pápának, és pokolra kerül, ki megfutamodik.
A seregek felsorakoztak, midőn a nap a horizonton megjelent.
Megszólalt a harsona, és abban a pillanatban tűz és víz egymásnak esett. Ahogy haladt a sor, egy ifjú nézett rám. Szemében égett, szinte szikrázott a harci tűz. Az ő tüzét nem fojtotta még el a rideg valóság véres látványa. Túl fiatal volt és tapasztalatlan, ez volt az első csatája, de az utolsó is. Nem volt időm a sajnálatra, tovább kellett mennem, vagy én is így végzem. Keresztet vetettem, és megkértem az Urat hogy fogadja be égi nyájába.
Nemsokára három, kendős ember támadt rám szablyával. Mögöttem egy bajtársam ált dárdával, és meg is egyeztünk az összefogásban. Kezemben Pallasz Athéné kardjával, a mellettem álló St. Longinus dárdájával szórta a halált, amerre haladtunk.
Mire a városfalakhoz értünk, a nagy katonai sikereket elért balszárny már a kaput döngette a faltörő kosokkal.
Közben Artemisz sem tétlenkedett, és az embereknek adott fegyverével folyamatos nyílzápor alá vett minket a közeli falakról, tetőkről.
Egy vérbefagyott társamtól felvettem a pajzsát és elrohantunk a falakig a segítőmmel.
Ekkorra védett helyen voltunk, s a pajzsra már nem volt szükség. A két kos, vas szarvakkal, felváltva szaggatta szét a hatalmas cédrus kaput. Mikor a szerkezet végleg nem bírta tovább, hatalmasat reccsenve bedőlt a ránk várakozó kutyákra. Ki nem volt elég gyors, az alatta maradt. A hadvezér a következő pillanatban lesújtott egy félbe maradt emberre, kit hastól lefelé tehertelenített a kapu. Szerencsétlen, kezeivel a földet kaparva próbált elmenekülni a végzet elől, de a teljes testpáncélt viselő mogorva férfi két láb előnnyel indult.
Midőn a közeli kovácsműhelyhez értünk, a szénakazalból egy torz rémalak támadt ránk. Az ekkorra már barátommá váló embert hirtelen, váratlanul érte a támadás. A rémalak szablyájával suhantott, és bajtársam vére az arcomra tapadt. Vérző torokkal esett a porba. Ekkor egy hihetetlen érzés és harag fogott el. A torz alak arcáról a kendő lehullott, csúf arcával rám mosolyodott diadalittasan.
Láttam hogy gyönge, csökevényes bal karjával képtelen harcolni.
Ezt kihasználva – valamint hogy két kezemmel úgy forgatom a kardot, hogy hajdanán a kiképzőt is legyőztem – támadásba lendültem.
A torz rémalak is cselekedett, csattogtak a pengék, húsba mart a kard ahol tudott, de a rémalak elesett.
Ekkor hideg érzés uralkodott a hasamnál. Az emberek és minden körülöttem elfehéredett, és én elgyengülve, vérző sebektől átitatott ruhával hulltam a többi közé.
Most egy bizánci kórházban fekszem és gyógyulok. Üdvözlöm az otthoniakat, a családomat, de főleg téged Atyám, hogy ily kitartást adtál örökségbe.
Isten vigyáz rám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése